Tanúságtörténetem
Azért
hoztam létre ezt a blogot, mert úgy éreztem, hogy Isten azt szeretné, ha
megosztanám saját és mások tanúságtörténeteinket. Íme az első, ami az enyém:
Isten furcsa dolgokra képes. Mindenkivel van terve. A legtöbb ember csak úgy tud közel kerülni Istenhez, ha történik valami rossz dolog vele. Beteg lesz, esetleg elveszít valakit. Érdekes, mert azt gondolnánk, hogy Isten jó. Akkor miért adna nekünk valami rosszat? De ha az emberek boldogok, minden rendben van velük, nem feltétlenül tudják, hogy hiányzik valami az életükből. Pedig így van. Egyszer egy prédikációban azt mondta egy pap, hogy mindenkiben van egy Isten formájú űr, amit értelemszerűen csak ő tud betölteni. Erre én sem jöttem rá sokáig. Meghalt a szeretett nagyapám, akiről úgy éreztem, hogy ő volt az egyetlen, aki összetartja a családot. Azt gondoltam, hogy az élet már sosem lesz olyan, mint volt. Teljesen képtelenségnek gondoltam, hogy újra boldog legyek. De Isten nem hagyott engem elveszni. Sok rossz történt velem ezután igen. Voltak céljaim az életben, de nem vált egyik sem valóra. Ugyanis kifelejtettem egy nagyon fontos összetevőt, mégpedig Istent. Mindig azt mondják, hogy Isten csak halkan szól hozzánk, halkan kopogtat és csak akkor jön be az életünkbe, ha beengedjük őt. De ez egy hatalmas nagy hazugság. Hozzám ajtóstól rontott be Isten. Felvételt nyertem a teológia karra és onnantól minden megváltozott. Azt hiszem itt kell elmesélnem, hogyan is történt ez pontosan. Tudni kell, hogy én nagyon vártam az iskolát óvódásként. Nagyon szerettem volna megtanulni olvasni és úgy alapból szerettem volna tanulni. Amikor elkezdtem az iskolát ez így is volt. Nagyon szerettem oda járni és rengeteg barátom volt. Mindenkit annak tekintettem igazából. De aztán minden megváltozott. Beteg lettem, bekerültem a kórházba. Eddigi életem során mindenféle betegség utolért. Allergiás voltam, asztmás. Ami azt jelentette, hogy egy párszor majdnem megfulladtam. Rettegtem amikor beteg lettem, mert mindig attól féltem, hogy most fogok meghalni. Tehát bekerültem a kórházba és hosszú heteket töltöttem ott. Többször is megismétlődött és rengeteg időt töltöttem otthon is. Amikor visszatértem az iskolába az osztálytársaim már nem úgy néztek rám, mint azelőtt. Egyszerűen úgy éreztem, hogy már meg sem ismernek. Mérhetetlenül szomorú voltam, emiatt, mert én igenis ugyanúgy a barátaimnak éreztem őket és vártam, hogy újra találkozhassunk. Ők ez az idő alatt tovább élték az életüket és egyszerűen elfelejtettek. Még ezt azt hiszem el tudtam volna viselni, de végül kiközösítettek, bántalmaztak szóban és tettlegesen is. A tanárok pedig semmit sem tettek ez ellen. Át jelentkeztem másik iskolába, ahol végül volt egy pár jó évem, de a betegségek sorozata miatt itt sem tudtak igazán elfogadni engem. Még a mai napig sem értem, hogy miért nem tudják elfogadni az emberek, hogyha valaki beteg. Később újra összehozott a sort azokkal a gyerekekkel, akik fizikálisan és szóban csúnyán bántottak. Előjött az összes sebem. Azt hiszem a betegeskedésem tetőfoka is ekkor következett be. Egy orvos, bár tévesen, de azt állította, hogy agyalapi mirigy tumorom van. Nehéz időket éltem meg én is és a családom is, főleg az anyukám, aki mindig féltett engem betegeskedéseim miatt. Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de ekkor kezdtem el nézni egy szappanoperát. Lehet, hogy sokan ismerik is. Isten áldjon, Esperanza. Ebben úgy éreztem, hogy a szereplők mindig Isten segítségével keresik meg útjukat. Mindig hozzá fordulnak, ha vidámak, szomorúak, vagy ha csak meg akarnak osztani vele valamit. Úgy éreztem, hogy én is erre vágyok. Így hát elkezdtem hétköznaponként is a templomba járni. Éreztem egy Isteni sugallatot, hogy milyen is lesz, ha tényleg megtalálom őt. Persze ez az érzés kezdetben nagyon kevésszer jött elő. Ekkor történt, hogy a céljaim nem következtek be, hanem Isten átvette az irányítást az életem felett és a teológia karra vezetett. Isten elvezetett magához. Addig ügyködött, amíg minden célomat kicserélte. Először értetlenül és reményvesztetten álltam ott. Nem értettem, hogy Isten mit akar velem. Mindig úgy éreztem, hogyha nem vagyok a templomban, akkor Isten nem az életem része. Nagyon rosszul éreztem magam emiatt. Mégis hogy éreztem volna? Még a legnehezebb időszakban sem fordultam el tőle, de amikor közvetlenül nem a házába voltam nem éreztem a jelenlétét. Pedig mindvégig ott volt. Minden apró történésben, minden egyes pillanatban velem volt. Küldött nekem segítséget, és feltudtam dolgozni a sok fájdalmat az életemből. Elvezetett teljesen magához. A templomban már belépéskor éreztem a jelenlétét, nem kellett ráhangolódni és keresni őt. Majd eljutottam odáig, hogy a mindennapokban is érzem. Látom már az utat, hogy mit szán nekem és ez végtelen hálával és boldogsággal tölt el engem. Ha nehéz döntés előtt álltam akkor is velem volt, ha nehéz időszak jött az életembe velem volt. Ha boldog voltam velem volt. Az volt a célja, hogy boldog legyek és eljussak hozzá. Mire végeztem az iskolával, teljesen szembe tudtam nézni a sok nehézséggel. Nem mindet tudtam teljesen feldolgozni, mert az életben mindig jönnek a nehézséget. De a nagyját legyőztem. Átadtam neki az irányítást az életem felett és most a hétköznapi szürke élet sem szürke többé. Már nem érzem magam reménytelennek, hanem inkább boldognak. Tudom, hogyha zuhanni kezdek ott lesz Isten keze, aki megtart engem és soha nem enged engem leesni.
Stefi
Ha te is szeretnéd megosztani velem és másokkal a tanúságtörténeted, vagy ismersz olyat, aki szívesen megtenné írj egy e-mailt: hullamvasut97@freemail.hu címre!
Isten furcsa dolgokra képes. Mindenkivel van terve. A legtöbb ember csak úgy tud közel kerülni Istenhez, ha történik valami rossz dolog vele. Beteg lesz, esetleg elveszít valakit. Érdekes, mert azt gondolnánk, hogy Isten jó. Akkor miért adna nekünk valami rosszat? De ha az emberek boldogok, minden rendben van velük, nem feltétlenül tudják, hogy hiányzik valami az életükből. Pedig így van. Egyszer egy prédikációban azt mondta egy pap, hogy mindenkiben van egy Isten formájú űr, amit értelemszerűen csak ő tud betölteni. Erre én sem jöttem rá sokáig. Meghalt a szeretett nagyapám, akiről úgy éreztem, hogy ő volt az egyetlen, aki összetartja a családot. Azt gondoltam, hogy az élet már sosem lesz olyan, mint volt. Teljesen képtelenségnek gondoltam, hogy újra boldog legyek. De Isten nem hagyott engem elveszni. Sok rossz történt velem ezután igen. Voltak céljaim az életben, de nem vált egyik sem valóra. Ugyanis kifelejtettem egy nagyon fontos összetevőt, mégpedig Istent. Mindig azt mondják, hogy Isten csak halkan szól hozzánk, halkan kopogtat és csak akkor jön be az életünkbe, ha beengedjük őt. De ez egy hatalmas nagy hazugság. Hozzám ajtóstól rontott be Isten. Felvételt nyertem a teológia karra és onnantól minden megváltozott. Azt hiszem itt kell elmesélnem, hogyan is történt ez pontosan. Tudni kell, hogy én nagyon vártam az iskolát óvódásként. Nagyon szerettem volna megtanulni olvasni és úgy alapból szerettem volna tanulni. Amikor elkezdtem az iskolát ez így is volt. Nagyon szerettem oda járni és rengeteg barátom volt. Mindenkit annak tekintettem igazából. De aztán minden megváltozott. Beteg lettem, bekerültem a kórházba. Eddigi életem során mindenféle betegség utolért. Allergiás voltam, asztmás. Ami azt jelentette, hogy egy párszor majdnem megfulladtam. Rettegtem amikor beteg lettem, mert mindig attól féltem, hogy most fogok meghalni. Tehát bekerültem a kórházba és hosszú heteket töltöttem ott. Többször is megismétlődött és rengeteg időt töltöttem otthon is. Amikor visszatértem az iskolába az osztálytársaim már nem úgy néztek rám, mint azelőtt. Egyszerűen úgy éreztem, hogy már meg sem ismernek. Mérhetetlenül szomorú voltam, emiatt, mert én igenis ugyanúgy a barátaimnak éreztem őket és vártam, hogy újra találkozhassunk. Ők ez az idő alatt tovább élték az életüket és egyszerűen elfelejtettek. Még ezt azt hiszem el tudtam volna viselni, de végül kiközösítettek, bántalmaztak szóban és tettlegesen is. A tanárok pedig semmit sem tettek ez ellen. Át jelentkeztem másik iskolába, ahol végül volt egy pár jó évem, de a betegségek sorozata miatt itt sem tudtak igazán elfogadni engem. Még a mai napig sem értem, hogy miért nem tudják elfogadni az emberek, hogyha valaki beteg. Később újra összehozott a sort azokkal a gyerekekkel, akik fizikálisan és szóban csúnyán bántottak. Előjött az összes sebem. Azt hiszem a betegeskedésem tetőfoka is ekkor következett be. Egy orvos, bár tévesen, de azt állította, hogy agyalapi mirigy tumorom van. Nehéz időket éltem meg én is és a családom is, főleg az anyukám, aki mindig féltett engem betegeskedéseim miatt. Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de ekkor kezdtem el nézni egy szappanoperát. Lehet, hogy sokan ismerik is. Isten áldjon, Esperanza. Ebben úgy éreztem, hogy a szereplők mindig Isten segítségével keresik meg útjukat. Mindig hozzá fordulnak, ha vidámak, szomorúak, vagy ha csak meg akarnak osztani vele valamit. Úgy éreztem, hogy én is erre vágyok. Így hát elkezdtem hétköznaponként is a templomba járni. Éreztem egy Isteni sugallatot, hogy milyen is lesz, ha tényleg megtalálom őt. Persze ez az érzés kezdetben nagyon kevésszer jött elő. Ekkor történt, hogy a céljaim nem következtek be, hanem Isten átvette az irányítást az életem felett és a teológia karra vezetett. Isten elvezetett magához. Addig ügyködött, amíg minden célomat kicserélte. Először értetlenül és reményvesztetten álltam ott. Nem értettem, hogy Isten mit akar velem. Mindig úgy éreztem, hogyha nem vagyok a templomban, akkor Isten nem az életem része. Nagyon rosszul éreztem magam emiatt. Mégis hogy éreztem volna? Még a legnehezebb időszakban sem fordultam el tőle, de amikor közvetlenül nem a házába voltam nem éreztem a jelenlétét. Pedig mindvégig ott volt. Minden apró történésben, minden egyes pillanatban velem volt. Küldött nekem segítséget, és feltudtam dolgozni a sok fájdalmat az életemből. Elvezetett teljesen magához. A templomban már belépéskor éreztem a jelenlétét, nem kellett ráhangolódni és keresni őt. Majd eljutottam odáig, hogy a mindennapokban is érzem. Látom már az utat, hogy mit szán nekem és ez végtelen hálával és boldogsággal tölt el engem. Ha nehéz döntés előtt álltam akkor is velem volt, ha nehéz időszak jött az életembe velem volt. Ha boldog voltam velem volt. Az volt a célja, hogy boldog legyek és eljussak hozzá. Mire végeztem az iskolával, teljesen szembe tudtam nézni a sok nehézséggel. Nem mindet tudtam teljesen feldolgozni, mert az életben mindig jönnek a nehézséget. De a nagyját legyőztem. Átadtam neki az irányítást az életem felett és most a hétköznapi szürke élet sem szürke többé. Már nem érzem magam reménytelennek, hanem inkább boldognak. Tudom, hogyha zuhanni kezdek ott lesz Isten keze, aki megtart engem és soha nem enged engem leesni.
Stefi
Ha te is szeretnéd megosztani velem és másokkal a tanúságtörténeted, vagy ismersz olyat, aki szívesen megtenné írj egy e-mailt: hullamvasut97@freemail.hu címre!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése